Még fogva tart a nyári fény, de már csak téblábol a nyár. Kertek alatt méláz, futkos mezítláb. Maradna, de nem lehet, őrt áll az idő. Fölszisszenő lombokba belemar az ősz. Nyiladozó gesztenyék, pörge levélpár, tétovázó billegéssel megadja magát. Elnyílott a mécsvirág, kéklik a katáng, hervadtan kesereg az aprószulák. A fű közül még pillogat, búcsúzik a nyár, lemondóan int nemet a cinegepár. Megnémult a tücsök, nünüke sírdogál, kioltja lámpáját a szentjánosbogár. Berkenyefán limbál a megérett idő. Útra készen. Indulás. Eljött az idő. Útra készen. Hátadon a félbe hagyott nyár. Nem zargat a messzeség, bölcs a mosolygás. Sírdogál a hegedű, árva a világ. Csak még egy kis időt. Még annyi minden… Túl korán… Hiszen még… Nem a miénk volt. Ajándék. “Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az Úr neve.” Immár hazatalált. Fönn van már a többiekkel Dávid oldalán. Csssss! Hallgasd csak! A Mindenségnek húzza már.

Csáfordi Magdolna

(Folkmagazin 2003/3)