Kedves Marci bácsi!

Elhasznált, langy-meleget árasztó kora őszi este van – Magyarpalatkán ilyenkor csillag-könnyektől fénylik minden -, mikor a vallató fehér ívpapírra szegzem tekintetem, hogy rólad szóljak. Olyan ez, mintha az idei aszályban víz után kutakodnék, az amúgy is örökösen kiszikkadt mezőségi lankákon. Hol üssem le az ásót, találok-e vizet, vagy csak tetőzném a megsebzett föld fájdalmát?

A Mezőségen egy csupor vízért sokszor kellett imádkozni, de a jó zenéért soha! Az mindig volt. Az mindig veletek volt! Tiszta forrásotok aranycsillogású cseppjei mindenkihez eljutottak. Sokaknak szomját oltotta, sokunkat megszédített, vagy éppenséggel elvarázsolt. Magyarpalatkán is úgy tartják, hogy a jó forrás mindig folyik, s ha sokan merítünk belőle, akkor sem lesz zavaros, hanem csak több és frissebb. Magyarpalatkán az a fertály, ahol ti éltetek, venyigéből font, alacsony kerítésekkel van körülvéve, hogy mindenki átléphesse. Menedékhely és iskola volt, ahol nem írni-olvasni tanultunk, hanem esténként a zsupba kötött napraforgókocsányon végigdőlve ékes muzsikátokat hallgattuk. Olykor-olykor egy szelíden aláhulló csillag Arany János sorait világította meg előttünk:

“Hadd zengjen a föld és zengjen az ég!
Mert a hazának épen ily zene
Most éltető, fenntartó eleme,”

1882-ben, Arany János halála évében volt csillaghullás a Mezőségen. Az eddigi legnagyobb meteorit zuhant akkor a Palatkához közeli Mócs földjére. Hogy 2003. augusztus derekán volt-e felétek csillaghullás, Marci bácsi, azt nem tudom, de egyet tudok, amiben Vörösmarty Mihály is megerősít: “Ah zengeni fogsz te még több tél után is”. Jó földink, Wass Albert szavaival szólva, te sem tettél mást, csak “szelek szárnyán csillagösvényen hazatértél”.

Isten áldjon, Marci bácsi!

Soós János: Mezőségi csillaghullás

(Folkmagazin, 2003/3)